Szekérfesztivál Budapesten: A szeretet és az összekapcsolódás több ezer éves ünnepe

Indradyumna király egyszer értesült arról, hogy az állattartásból élő nép, az ún. sabarák birodalmában él egy bizonyos Nīla Mādhava nevű mūrti, Isten egy imádható, szoborformát felvett alakja. Szerette volna meglátogatni és otthonába hazavinni Őt, hogy megfelelő módon, tiszta körülmények között és nagy tisztelettettel imádhassa. Nīla Mādhava jóval korábban, még az Aranykor (Satya-yuga) végén jelent meg egy banyanfa alatt, és olyan gyönyörűséges volt, hogy a két istenség, Dharma és Yama szerették volna biztonságos helyre elrejteni.

Indradyumna király egy kiemelkedő brāhmaṇát küldött a sabarák földjére, hogy találja meg és hozza el hozzá a rejtegetett istenszobrot. A brāhmaṇa hosszú időn keresztül kutatta, s a mūrti vendéglátójának, a sabarák királyának leányát feleségül is vette. Végül újdonsült hitvesének köszönhetően jutott el Nīla Mādhavához, ám bekötött szemmel vezették az oltár elé, hogy ne fedezhesse fel később önállóan az utat. Így az eszes brāhmaṇa cselhez folyamodott: mustármaggal hintette be a járást, hogy képes legyen visszatalálni az Úr e lakhelyére. A brāhmaṇa később hazatért királyához, és igyekezett Indradyumnát az Úr menedékhelyéhez visszavezetni, ám az istenszobornak csak hűlt helyét találták addigra, az megsemmisült létezni. A dicső Indradyumna király ekkor kész volt véget vetni életének, mivel semmi értelmét nem látta tovább vezetni birodalmát Isten jelenléte nélkül. Ekkor egy hangot hallott, amely arra kérte, emeljen templomot a Nīla-hegy tetején és várjon türelemmel.

Indradyumna a kérésnek megfelelően megépítette a templomot. Az épületet az Úr Brahmā segedelmével kívánta felszenteltetni, ezért a mennyei bolygókra indult, hogy meghívja Őt birodalmába. Brahmā elutasította kérését, mondván, csak akkor szentelheti fel a templomot, ha azt Maga az Úr akarja, ahogy Ő Maga is csak akkor fog megjelenni benne, ha úgy határozott – s emlékeztetett, az Úr eddig is csak a király hívására cselekedett.

Indradyumna ekkor visszatért birodalmába, ám egy új világba csöppent, mivel a mennyei bolygókon másképp telik az idő, s ő így a pár naposnak érzékelt távollét alatt valójában több száz évet volt távol otthonától. Birodalma megváltozott, s az új uralkodó előtt csak nehezen tudta bizonyítani kilétét, kétségbe vonták hitelességét. Szavait, s hogy ő maga Indradyumna király, végül egy agg varjú igazolta. Az uralkodón szomorúság lett úrrá rokonai és barátai elvesztése miatt, noha az új korszak emberei között – új testben ugyan – de felismerhette korábbi szeretteit, szolgáit, követőit. Indradyumna király megépítve a templomot hosszú ideig várt kétségbeesve az Úr megjelenésére, s már egészen türelmetlenné vált. Az Úr ekkor megjelent álmában és azzal vigasztalta, hogy hamarosan előbukkan majd egy különleges fafajtába rejtve, amely egyenesen a lelki világból érkezik majd, isteni jelképekkel, és ebből már bátran kifaraghatják az újabb istenszobrot, Nīla Mādhava mását. Az iránymutatásának megfelelően hamarosan meglelték a Dāru Brahman fát, az Úr Kṛṣṇa jelképeivel: a kagylókürttel, a buzogánnyal, a csakrakerékkel és a lótuszvirág szimbólumával törzsén. A király tüstént faragómestereket hívott, ám a legtöbb szilpának (szobrásznak) eltört a vésője; nem voltak képesek megmunkálni a különleges anyagot. Ekkor egy titokzatos szilpa-mester érkezett, akiről azt beszélték, hogy maga lehet a félistenek építésze, Viśvakarmā, s azért jött, hogy felfoghatatlan tehetségével közvetlenül szolgálja az Urat. A rejtélyes mester komoly feltételeket szabott a munka elvégzéséhez: kikötötte, hogy 21 napon át nem zavarhatják meg alkotás közben, semmilyen körülmények között sem.

A napok során – a várakozás végtelen terhe alatt - Indradyumna királyt a türelmetlenség megfosztotta értelmétől. Elhaltak a zajok a műhelyben és baljós csönd köszöntött palotájára. Bár miniszterei óva intették, 14 nap után, elvesztve minden ítélőképességét feltépte a műhely ajtaját, s megpillantotta a befejezetlen, félkész istenszobrokat. A szobrok, az Úr Jagannātha, Baladeva és Subhadrā erős, kikerekedett tekintetűek, gyermeki vonásokkal rendelkeztek (éppen mint ma), hiányoztak azonban a végtagjaik. A király kínjában felkiáltott és átkozni kezdte magát, amiért ilyen sértést követett el. Ismét elhatározta, hogy megválik életétől, amikor is újabb álmot látott. Az Úr ebben feltárta számára, hogy csupán kedvtelésének része ez a forma, így az is, hogy ennyire zavarodottá válhatott az egyébként erős és erényes király. Rávilágított, hogy ez a forma kiválóan alkalmas arra, hogy a hívek közvetlenül szolgálják Őt, kifejezzék odaadásukat és lefoglalják magukat az imádatban. Mert bár e formának nincs keze és lába, az Univerzum Ura kezek nélkül is képes elfogadni az ajándékokat és lábak nélkül is képes járni, vagyis Őt a test, az anyag megkötései nem korlátozhatják. Az Úr megnyilvánulása után Brahmā is ellátogatott a birodalomba és felszentelte a helyet. Indradyumna király örömében úgy határozott, az Úr Jagannātha temploma naponta csak 3 órán át lehet zárva, a többi időben pedig korlátlanul látogathatják a hívők. Az Úr Jagannātha imádata így mindenki számára elérhetővé vált, és példás odaadással folyt évezredeken át.
Összezárom a szöveget >>

Az Úr Caitanya, az Úr Jagannātha különleges, végtagok nélküli, gyermeki, mosolygós megjelenésére - azon túl, hogy Indradyumna megzavarta a művészt - más magyarázatot is adott. Krisna felnőttkorában már nem imádott falujában, Vṛindāvanában élt, hanem Dvārakāba ment és elfoglalta a trónt. A példás uralkodó itt távol volt szeretetett gyermekkori pajtásaitól, a gopīktól, akik közvetlenül, fesztelenül szolgálták és szerették Őt, s a legbensőségesebb hívei az Úrnak. Krisna gyakran álmodott velük, így beszélt, izzadt és remegett álmában. Feleségei, a dvārakāi királynők ezért titokban arról érdeklődtek Rohiṇītől (Kṛṣṇa féltestvérének édesanyjától), tárja fel, mitől olyan zaklatott az Úr éjjelente. Caitanya úgy magyarázta, hogy amikor Rohiṇī, Balarāma édesanyja mesélni kezdett a királynőknek, Subhadrāt, Kṛṣṇa és Balarāma húgát jelölte ki őrnek a folyosóra, nehogy a fiúk valamit meghalljanak a szívszakasztó történetekből. Ekkor elbeszélte azokat a csodálatos emlékeket és kedvteléseket, amelyeket az Úr Kṛṣṇa Vṛindāvana faluban mutatott be gyermekkorában. Subhadrā szemei - hallva a történeteket – egészen kikerekedtek, teste az eksztázistól átalakult, s Kṛṣṇa és Balarāma erre már azonnal figyelmesek lettek. Subhadrā ebben az állapotban képtelen volt jelezni, hogy közelednek a fivérek. A történeteket meghallva, Kṛṣṇát és Balarāmát annyira elbűvölték az emlékek, hogy hiányozni kezdett nekik a falujuk, társaik, szeretteik, a gopīk - így Kṛṣṇa teste is és Balarāma is átalakultak. Az elkülönülés és hiányérzet szenvedésétől végtagjaik visszahúzódtak testükbe, tekintetük óriásira nőtt. Ez a végtelen elkülönülés-érzés Kṛṣṇa és az Őt szerető legtisztább hívei, a gopīk között az, amit az Úr Jagannātha jelenléte kifejez. Ez a hangulat az elkülönülés hangulata, amelyben az Úr távol van szeretteitől. Nārada Muni – Brahmā fia – amikor megpillantotta ezt az eszményi formát, arra kérte az Urat, hadd láthassa mindig mindenki ebben a hangulatban elmélyülve.

Az Úr Caitanya Mahāprabhu a XV. században tárta fel ezt a történetet, aki maga is Kṛṣṇa. Mahāprabhu személyes példájával tanított, követőivel kitakarította és csillogóvá változtatta a Guṇḍicā templomot az orissza állambeli Puriban, amely mintegy két kilométerre található a Jagannātha mūrti állandó lakhelyétől. A templomot nemcsak megtisztította, hanem úgy alakította, hogy az Vṛndāvanát jelképezze, Kṛṣṇa faluját, ahol nevelkedett. Az Úr Caitanya és társai nem egyszerűen átrendezték és kipucolták ezt a teret. Az Úr megtanította követőinek a Hare Kṛṣṇa mahāmantra éneklését, a kor legfontosabb vallásos tevékenységét, s a takarítás közben ezt énekelték. Ez a mantra önmagában tökéletes és teljes, hiszen nem különbözik az Úr Kṛṣṇától, a szent helyektől, és fenségeitől. Így a mantrát énekelve a hívők a szívükben teremtették meg a legtökéletesebb kedvtelések színhelyét, Vṛndāvanát a Guṇḍicā templomban, hogy Jagannāthát gyermeki éveire emlékeztessék. A Guṇḍicā-marjana szertartása, amelyet azóta is minden évben elvégeznek a hívek, nem csupán a templom, hanem a szív megtisztítása is egyben, amikor a helyszín mellett az elmét, lelkünket is tisztítjuk, és ezáltal jobban elmélyedhetünk az istenszeretetben. Az Úr Caitanya Mahāprabhu ezután társaival bemutatta a Szekérfesztivál kedvtelését. Kegyéből olyanoknak is lehetőséget biztosított ekkor a szolgálatra, mint az ország világi uralkodója, Pratāparudra király, aki éveken át mindhiába próbált audienciát kérni Mahāprabhutól. A király egy utcaseprőhöz hasonlóan seperte az utat a szekerek előtt, akár egy cseléd. Odaadása határtalan volt.

Ez volt az első fesztivál, amikor az Úr Jagannāthát, vagyis Kṛṣṇa vṛndāvanai formáját áthúzták a Guṇḍicā templomba. Ez a templom különleges, mert Vṛndāvana falut jelképezi, s így a hívők a gopīk vágyát fejezik ki általa, hogy visszahúzzák az Urat Dvārakāból gyermekkori falujába, vagyis a királyi tennivalóktól, a világ uralásától, a tiszteletteljes kapcsolatokból visszavigyék a közeli személyes, szeretetteljes, odaadó közegbe. A templom másik különlegessége, hogy a Jagannāthát beavató Indradyumna király feleségének nevét viseli magán, innen a Guṇḍicā név. Caitanya Mahāprabhu társaival díszes menetben, táncolva és énekelve húzta át Jagannātha és testvérei szoborformáját a három különböző méretű és színű szekéren a Guṇḍicā templomba. A szekér néha elakadt, s ilyenkor elefántok sem voltak képesek tovább húzni a tonnányi istenformákat. Az Úr Jagannātha akkor haladt előre, amikor jónak látta, s útközben olykor megpihent. Azt beszélik, ilyenkor az Úr Caitanya a szekér mögé lépett és fejével tolta meg a termetes hintókat.

A Guṇḍicā templomban 9 napon át tartózkodtak az Urak, s az Úr Caitanya és követői közben Kṛṣṇa vṛndāvanai kedvteléseire emlékeztek, így pl. megfürödtek és játszottak az Indradyumna tóban. Ezután visszatértek eredeti lakhelyükre – megtartva az elkülönülés fájó hangulatát. Jagannātha visszatért Lakṣmī Devīhez, a Szerencse Istennőjéhez, aki a legfőbb felesége a dvārakāi királynők között (különösen, mert a Szerencse Istennője az ötödik napon haragra gerjedve meg is látogatja Guṇḍicában). Az Úr Caitanya arra is megkérte követőit, hogy ezt a rendkívüli, szimbolikus és fontos eseményt ne felejtsék el soha, hanem minden évben rendezzék meg ugyanabban az időpontban, így emlékezzenek. A Szekérfesztivál az Úr Caitanya kora óta hagyománnyá vált Jagannātha Puriban. Bár a nem-hindu származású hívek azóta sem juthatnak be Jagannāthához, ezen a napon, a Szekérfesztivál napján bárki láthatja Őt szekerén és szolgálhatja azzal, hogy hazahúzza Vṛndāvanába, énekel, táncol a kedvére, az utat sepregeti vagy ajándékokkal kedveskedik a szekéren utazóknak.
Összezárom a szöveget >>